Életünk napjai / Season of Empty Tastes
Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak mögött fehér fal, innen nézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport. Ha
olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból, és
mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről, amit
sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát, válasz
helyett szinte – nemigen értettem, látod, csak
álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben, és
remélem, ha már az anyámat végleg, majd ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, és a tegnapi kép most készül.
Kávé és kitépett lapok a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja,
hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a
homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.
Season of Empty Tastes / Életünk napjai
I’m eating powdered milk and thinking about my mother.
A quiet, weekend morning, you’re still sleeping,
I’m walking around. On the other side of the window,
there’s a white wall, from here it looks like fog.
I’m planning scrambled eggs, I’m good at that.
I look for my lighter, cigarettes,
while eating powdered milk—I like powdered milk.
Would it taste better if I used olive oil? It doesn’t matter.
I step onto the balcony, drinking my coffee black,
all routine, like winter itself.
The salt, the oil wait for me,
but when I look up, I see that the wall did become fog,
and behind it is the forest from last night’s picture,
the one you stared at a long time, cutting our fight short,
practically in place of an answer—
I didn’t understand, see, just stood behind you, watched.
The concrete below my feet is cold.
There was a lost animal on the picture, in the milk fog,
and I hope that, like my mother, I’ll someday forget this, too. But right now,
the forest is in front of the balcony, last night’s picture just developing.
Coffee and ripped pages in my mouth,
my cigarette almost done, I’m about to make breakfast,
I love you, but this isn’t a love poem.
This is fresh bread, onions, oil, eggs, order.
I’ve dreamt this once before, but no,
I don’t remember what happens from here. Somebody whispers
in your ear that there’s a problem.
This is winter, the season of empty tastes,
of fog, to be precise, of where, where’s my heart.
Elalvás előtt / Before Sleep
Mindegy mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;
nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt, fordulj
a fal felé, csak képzeld azt, hogy alszol,
mint a beégett fotók a gépben
felejtve – egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.
Before Sleep / Elalvás előtt
It doesn’t matter what fills you, your palms what breasts,
what depth, what deep breath,
it doesn’t matter what you’re silent about
or who you talk to in your sleep, they don’t hear it;
calm down, and as if you were waiting for something
important, wait for morning,
turn to the wall, imagine
you’re sleeping, like the pictures burnt into the film
you forgot about—anyway— beach, smiles,
forest wind, forest.
Szeretnék lenni, de nem / I Want to be, but No
Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe
csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer.
Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy
szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de
aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Mit
mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Már
hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy
épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy
szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez
jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy
semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz
gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.
I Want to be, but No / Szeretnék lenni, de nem
All you can see in this picture are your eyes and the sheet
I was wrapped in too, incidentally naked,
once. When we ran into each other at a bar
a few days ago, this picture was in my head
the whole time—you politely asked
what’s new with you, or some other
moderately uninteresting question.
I didn’t respond. On the way home, I realized
nothing. What could I have said? I want to be
a sentimental cliché in your mouth?
The sky is brightening. If I had a TV, I’d turn it on
right now. Or off. The room’s white, empty walls
are just about to turn blue.
Like having a blonde piece of hair stuck
in my mouth I can’t remove,
this is all I can think about. That you can realize
nothing. And you can stand, dizzy and silent. Or sit
alone on a couch at 5:43 in the morning,
wrapped in another sheet,
contemplating clichés in silence,
like someone who’s just woken up
to realize he’s actually a 57-year-old, deaf,
Polynesian pearl diver who’s in love with a photograph,
and that someone else should breathe for him,
because above him there’s thirty feet.